Nevetés: ki-, be-, össze-, szét, együtt...

Elmeséltem, hogy amikor balinézül szólaltam meg, akkor az emberek, akik először hallottak, nagyokat nevettek, de legalább is nagyon szélesen mosolyogtak. „Kinevettek?” – Szerintem nem. Ezt szeretném elmesélni. 




(Tavaly már megosztottam ezt egyszer, de a sikerre tekintettel megosztom most is. :)

Ez csak egy-két mondat volt az interjúban: más témákat tárgyaltunk meg alaposan. Sok mindenről beszélgettünk, politikáról is, és Bali árnyoldalairól, amiről írok ugyan egy kicsit a szép színes-mosolygós könyvemben, de eddig még senki sem kérdezett róla. Megtisztelő volt, hogy az újságíró ilyen figyelmesen végigolvasta a könyvemet. Az új szempontból érkező kérdések új gondolatokat, meglátásokat ébresztenek. Jó volt Tófalvy Tamással beszélgetni, és szerintem jó lett a cikk. (Lásd lent.) És hát mégiscsak első interjú szerény személyemmel a nyomtatott sajtóban! :)

Viszont erről a nevetés-ügyről nem sok szó esett – nem is lehet mindenről beszélni. Ezért kedvem támadt itt megosztani, ami erről a témáról bekerült a cikkbe – és néhány gondolattal kiegészíteni.

 

Kérdés – „Magyar Narancs: Írod, hogy amikor balinézül beszéltél, gyakran kinevettek, de ez jóval kevesebbszer fordult elő, amikor indonézül szólaltál meg. Az állam hivatalos nyelvét ennyire kevésbé érzik sajátjuknak?”

Válasz – „Sebestény Anikó: Ez is benne van. Sokuknak a balinéz az anyanyelvük, otthon ezt hallják és használják, érzelmileg közelebb áll hozzájuk, mint az iskolában, rádióban és tévében használt hivatalos indonéz. De nem csak erről van szó. Indonézül viszonylag sok külföldi megtanul, balinézül alig valaki, ezért meghökkentő és szórakoztató számukra a balinéz nyelvet külföldi akcentussal hallani.”

Itt ezt a „kinevetést” szeretném elmesélni. Az, hogy az ember nevet, amikor valaki valamit csinál, az a magyar kultúrában talán inkább kinevetés, de Balin nem feltétlenül. Ott is van „kinevetés”, talán nem is kevés, de van más is: „együtt-nevetés”, ami fontos közösségi tevékenység. Amikor megszólaltam balinézül, és nevettek rajtam, az nagyon vidám és kedves nevetés volt: vicces volt hallani engem, és örömöt szereztem nekik azzal, hogy próbálkoztam. Ez az örömük lelkesített, hogy tanuljam a balinéz nyelvet. Ha csak „kinevettek” volna, akkor elképzelhető, hogy nem tanultam volna: elvégre indonézül folyékonyan beszéltem már.

Balin mindig próbálnak nevetni, ha van rá lehetőség – és hálásak, ha az ember megnevetteti őket. Ha vidám a helyzet – kihasználják. Ha szomorú – igyekszenek tartani egymásban a lelket. Temetésen is nevetgélni igyekszenek, ugyanis azt gondolják, hogy ha valaki nagyon szomorú, akkor attól beteg lesz. Akinek közeli hozzátartozója halt meg, nem hagyják egyedül, kísérik, és igyekszenek jó kedvre deríteni. Az az elfogadott és javasolt viselkedés, hogy az ember igyekezzen az érzelmeit kordában tartani, és ebben segítsen a környezet. A magány ártalmas, és a túlzott szomorúság is, még akkor is, ha jogos.

Ha pedig valami tetszik, akkor aztán szabad nevetni. Amikor egy külföldi megmukkan balinézül, az mindenféleképpen nagyon vicces a balinézeknek, mert általában, aki balinézül beszél, az helyi, tehát nincsen fura kiejtése. Indonézül sok kereskedő is megtanul, sok turista töri a nyelvet. Persze az is nagyon jó, ha az ember indonézül tanul, de a tört indonéz nyelv már nem csiklandozza a helyi füleket. Viszont ha az ember kiejt egy-két szó balinézül: máris szívükbe zárják – némi kedves hahota kíséretében. Legalábbis én ezt tapasztaltam.

                                                                                                  
                                                                Sebestény Anikó

Ha megjelenik online, ideteszem a linket a Narancs-cikkhez.

Frissítés: 

Íme a cikk: Szentély a kert végében. – Tófalvy Tamás